Éjjel párnámra hajtottam fejemet, sírás kísérte minden lélegzetemet. Próbáltam gondolataimat elterelni, de rájöttem, csak Veled van tele eszem minden része. Szívem vérzett, esedezett a megnyugvásért, majd végül álom merítette el ágyamat, szipogásom abba maradt.
Reggel felébredve, rímek szöktek fejembe, de mire a géphez értem, elfeledtem mindet. Köhögve, szipogva, még betegebben csak fekszem, szememet résnyire kinyitva, az éjjeli háborút dagadva megúszta. Párnámba kapaszkodva, kértem még a manókat, merítsenek az alvásba, ott nem fáj semmi, ott még a rossz álom is véget ér valahogy. De nem sikerült. A valóságban kell most lennem pár órán át, míg újra aludhatok, nyugodtan, árván.
Kár, hogy nem a valóság az álomvilág, kár, hogy ismét kudARCot vallottam. Engedlek békével, emlékekkel együtt, de engem egy kis ideig hagyj. )= Sírok, szipogok, harcolok, akarok... de most kimerültem, összetörtem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése