Pillendve pihenek, lábam beleremeg, mikor arra gondolok, újra táncoljuk az életet. Várom már, hiszen sötét ablakú gondolataimat olykor-olykor a szavaid törik darabokra, várva a pillanatot, mikor teszünk újra mosolyt arcunkra. Lelkem kormos, piszkos veremben pang, ezért felemelő a perc, mikor láthatlak. Akkor mosolygok, még akkor is, ha nem szólsz hozzám, közelséged megnyugtat, hiszen tudom, Neked mindegy, hogyan állok melletted. Lehetek puccos csaj, lehetek topis laza és raj, lehetek visszafogott, lehetek őrjöngő robot.
És, hogy milyen lehetsz Te, ha beszélsz hozzám? Mi mehet végbe benned, mikor megszólítasz, Csatikám!? Nem tudom, csak elképzelem. Eleinte azt gondoltam, nem kedvelsz. Volt, hogy kritikából, intrikát faragtál, de nem bántottál. Számomra aki meg akar ismerni, az meg fog, előbb vagy utóbb. Viccesen hangzott minden szavad, és kezdett tetszeni, mi elhagyta ajkad. Vérszívás, kóstolgatás, mint vacsora a vámpíroknál. És miután megettük részünket, hazakullogott a menet. Várva a másnapot, lesz-e ismét új falat, melyet mindkettőnk odaadhat a másiknak. Csekély ajándék, de laktat.
Eljött a nagy nap, táncoltuk az "életet". Boldogok voltunk, mindenki élvezte, hogy együtt vagyunk. Én viszont egy valamire vártam, hogy amit érzek, az igazán így van? Kérdésemre Te adtad a választ, de most állok és várok! Mozdulni nem tudok! Szeppent lélekben, a test is képtelen... mozdulni tovább, és hogy merre tovább? Nem tudom, számomra ez "honestly", viszont bennem ma minden labilis. Kishitűségem felemészt, kicsit hagyni kell, míg újra azt mondja: "menj és élj!"
És mi volt az, mi arra késztetett, álljak meg és nézzelek? Mi volt az a kozmikus hatalom, mely azt mondta: nézd, micsoda hatalmas alkalom!!! Megéheztem! Egy kiadós vacsora keretében kell az intelligens kommunikáció saláta, kell, hogy azt érezzem teljes körű élvezője vagyok társaságodnak, mert ott végre valaki lehetek. És hogy miért éreztem ezt így? Mert csak azok körében lehetsz önmagad, ahol mások is önmagukból őszinte darabokat adnak. Így fejlődhetünk tovább, maradhatunk emberek és emberségesek. Tisztelet, megbecsülés kell ehhez, melyet csakis olyan ember adhat meg... kiben vígan él az emlék, mikor a szülők azt mondták: az én fiam! Bíztattak, neveltek! És kis bogár szemeiddel csak annyit láttál, hogy mindenki gügyög feletted. Mit sem tudtál addig, míg az első szerelmed megérkezett, míg az első poharat el nem törted. Míg először feleseltél a tanárnak, mikor először kint töltötted a folyóson azt a napodat. Így készülünk az életre, végül megmutatjuk magunkat egészbe!
Hát íme, én így látlak Téged P. Màrk B.! És még nem is ismerlek!
örültem...
foofighters - but honestly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése