mennyi, de mennyi....

Ismet itt ulok, egyedul, szivemben Teged ringatlak, legbelul... ekezeketet nem tudok, igy csak emlekeimben idezhetek, teljes alakot!!!
Mennyi, de mennyi... mit el akarok most is mondani. Mennyi, de mennyi tavolsag van labamban, mely mogottem elsuhan, homokba irt szerelmek, simagto, karcos erzes... melyet a tenger hus erintese tesz teljesse... labamon erzem, lepkedek tovabb... otthagyom nyomomat, de feledesbe merul minden leptek. Nem latlak mar a hatam mogott, talan soha nem is voltal ott... visszafordulok.

Lepteimet kovetem, egyik labam a masik utan teszem. Nehol kavicsra lepek, fajdalmat erzek, de ismet jon egy nagyobb vihar, mely enyhiti egeto erzesemet, talpam "alatt". Felszines forgatag ez, mely csak arra kesztett, hogy tovabb gorduljek. Felszines itt minden, felszines a let... mi addig vezet, mig nem talalod ertelmet, a letnek levegojet....

majd mikor megvan, csak utana latod. Mar nem homokon lepegetsz. Mar nincs mi kimossa onnan emlekeidet. Beton ez, szaftos beton, nyers es vizes, mely kisszikkadva megtartja lepteidet. Most leptel arra az utra, ahol a felszin orok, taposasod lathato, maradandot alkot. Ezt pedig nem mas, mint mas ember sziven valo lepteid mutatjak, mikor belepsz a lelkebe, ahol kove valik minden lelegzet is, ahol a csok feler egy vizzel teli kuttal... ahol nincsenek hatarok, csak a vegtelen. Ahol a lehetetlen lehetseges, ahol a kovek mozdulatlanok, megis Te rajzolod Oket. Es mikor, ok okozat utan kifordulsz innen, eme szep vilagbol... akkor jossz ra, mit is jelentett Neked ez. Foleg a masiknak... kit ugy imadtal es imadsz mai napig. Maradando... kitorolhetetlen, mar reg elfujta a homokszemeket a friss tavaszi szel; elmosta az alarcokat, elmosott mindent, mi kepmutatas, elsodort mindent, mi csalodas...

labnyomaid maradtak, epitett vilagod, hatartalan eged: melyet oszinte szereteteddel epitettel fel Tarsad sziveben...
veszits(d) el, es meg tudod, homokon setaltal, vagy egy masik ember sziven, melyen orokre ott maradnak lepteid.
one last breath - creed