Aludnék már, de nem tudok! (7:40, 16-08-09)

A testem elfáradt, az agyam néha kihagy, mozdulni akarok, de lábam nem visz, itt maradok. Üres tekintetemet érzem, ahogy magam elé pislogok, várom a könnyeket, melyekben ismét láthatok. Elhomályosul minden és a helyemen csücsülve csak azt várom, mikor zokogom. A fejemet forgatva, szemeim könnyeimhez ragaszkodva egyért kiáltanak: "Ne sírj!" Sírni akarok, hogy láthassalak, sírni, hogy a dühöngő háborút egy becsempészett mosoly törje meg. Hogy újra a fűben fekve, a felhőket figyelve, a Nap sugarai simogassanak, hogy a szellő huncut játéka megcsiklandozza oldalamat. Akkor biztosan érzem, élek és nem félek. Pillantásom abba marad, sötétségbe borul verbális világom vonalainak vigasza. Nem tudom hol vagyok. Talán csukott szemmel karjaidban mozdulatlanul vagyok egy fázós hajnalon, vállad hajlatába kuckósodva. Talán egy finom kanapén pihenünk egy édes vacsora után. Talán moziba indulunk éppen. Esetleg feléd rohanok, amikor hosszú idő után ismét meglátlak. Nem tudom. Ezt Rád bízom...