Zuhanás!

Őrült nagy vihar dúl a fejemben! Villámlik, dörög, hangos, fényes és zavaros. Haladni akarok előre, de a félelmetes villámokkal egybekötött robajszerű reccsenések, az erős szél és a tojásnyi nagyságú esőcseppek meggátolnak. Visszaszorítanak, nem engednek tovább. Arra gondolok, ha esőcsepp lehetnék, sokkal előrébb juthatnék. Igaz, ha nem is előre, de legalább a földre biztosan. Itt az előre, nézőpont kérdése. Talán zuhanás közben nem arra koncentrálnék, hogy előre jussak, hogy hogyan jutok tovább, hogy mikor lesz már ennek a kínos harcnak vége. Zuhanás közben csak "lebegsz". És egyetlen egy célod van: földet érni. Nem gondolkodunk, hogy mi lesz tovább, mi lesz akkor, ha... csak esünk, zuhanunk, repülünk, míg nem becsapódunk.

Akkor már minden mindegy lenne, mernél nagyokat álmodni, mernél nagyokat mondani, de miért csak akkor? Miért csak az utolsó pillanat az, ami a legmegfelelőbb arra, h kifejezd Önmagad? Hogy kifejezd, mit érzel és hogy valaki mennyit ér Neked? Ha zuhanó repülésbe kezdene egy "bőőőing 747-es", mit adnál meg azért, hogy utoljára lásd Kedvesed mosolygó arcát és érezd forró, szerelmes ölelését? Mert én mindent! De én nem várok addig. Én gondolatban minden nap megölellek, minden nap megszagolom parfümöd illatát, minden nap látom gyönyörű mosolyod, minden nap adok egy finom puszit a homlokodra és minden nap úszom egyet "tengerkék szemeid" vibráló látványában. Én megteszem ezt minden nap, még ha ez a képzeletem szüleménye is. De megteszem!

Nem várok holnapig, nem várok fél6ig, nem várok semeddig. Én Rád várok!!!