Egy hosszú nyári nap után, egy tánctól forró estének pirkadó hajnalán, csak fekszem a fűben és nézem az eget, miként festi a hajnal szele és fénye a fellegeket. Lassan pislogok, hogy minden megragadó pillanatot emlékeimbe zárjak. Ez lesz a színtér, melyben hamarosan látlak. Én továbbra is csak fekszem, nem mozdulok, kitikkadt testem melege lassan csillapszik a hideg talaj felszínén és lassan, de biztosan egyesülök az erőkkel, melyek belém lehelik az életet, melyek hagyják, hogy én, ÉN legyek.
Finom szellő simogatja arcomat és hozza el az illatot, mellyel az érzés még izgatóbb. Minden lélegzetemmel közelebb kerülök Hozzád, érezlek és látlak lelki szemeim előtt. Érints meg, kérlek! Érezni akarom az izgatottságtól izzadó tenyered arcom hűvös oldalán, csókolj, mert megbolondít a várakozás, mellyel csak ismét felhevíted lehiggadt szerveimet. Ölelni akarlak, mert akkor úgy érzem, nem érhet semmi baj. Érezni, mert akkor talán sikerül elbújni. Elbújni a sok irigy szemek elől, elbújni a zord világ gonosz erői elől.
De miért is érdekel a külső világ, amikor egymásnak teremtünk abban a pillanatban egy másikat!? Erre vágytam régóta, és talán a remény és a bizalom volt, mely kitartóan elvakított. Ezidáig nem foglalkoztam azzal, ki vagy mi rombolhatná ezt le, ha egyszer a "várunk" megépül. Nem láttam akadályt, mert csak Téged láttalak! Most, hogy megvan... még nagyobb a felelősség, vigyázz rám. Ne engedd el a kezem, ne hallgass senkire, csak a szívedre! Mert a vár, akkor is áll, ha Te elmentél már. Bizalommal, szeretettel odaadjuk másnak, akik boldogságot keresve pihenésre vágynak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése