Munka? Pénz? nanááá!
Hát kell, kell, kell. Anélkül nincs életem, nincs ételem és csak folyamatos kényelmetlenségeket szül. Ahogy ez történt Budapesten is. Kedden, délután!
Akkor igazán megéreztem, milyen az, amikor egyszerre mennyi minden ér, kapod a hatalmas dózist, mely csak annyit mond: "megérdemled". Én ezt az érzést nem tudom máshogy kifejezni, csak sírok. Sírok, mert jól esik. Az, amikor valaki önzetlenül megtesz Neked bármit. Amikor teljesen a másikra vagy utalva. ): Fájdalmas érzés, mivel ez már egy kialakult állapot, ugyanakkor felemelő, mert valakit érdekel, hogy mi történik Velem.
Kedden, délután ezt tapasztaltam meg. És hogy ki volt Ő? Alma!!! Aki az egész délutánját rám szánta. Aki önzetlenül elfuvarozott az "Isten" háta mögé. Aki mellettem volt, mikor már a végét járta a türelmem. Én ezt ilyen hévvel, ennyi odaadással soha nem éreztem még. Számomra ez nem természetes folyamat, eddigi tapasztalataim alkalmával nem volt alkalom, hogy ilyeneken átessek. Legalábbis ami ezt az oldalt illeti. Én mindig megtettem minden szivességet, örültem, ha kérték a segítségemet, felajánlottam, adtam és mentem. Így éreztem jól magam. Jól esett, hogy bíznak bennem, jól esett, hogy adhattam. Így éreztem magam 100%-osan.
De kedden megfordult a kocka. Én voltam az, aki segítségre szorult, akinek annyi pénze sem volt, hogy egy zsömlét vegyen vagy egy plusz vonaljegyet, hogy eljusson A-ból B-be.
Már most is elfog a sírás, ha erre gondolok. Mert "ezeket a helyzeteket" nem tudom kezelni. Azt kérdezem magamtól, miért érdemlem ezt meg? És hogy fogom én ezt visszaadni?
...néha nem tudok hozzá állni ehhez a helyzethez úgy, ahogy kellene. Mentegetem magam, kényelmetlen és zavarban vagyok. Közben lehet a másik pont önzetlenül csinálja. Hisz én is önzetlenül segítek, ha valaki megkér, vagy szüksége van rá. De nekem ez az oldal nem gyere be. ): Nagyon nem!! Ilyen helyzetben mit tehet az ember? Mit lehet ilyenkor csinálni? Tényleg csak állni és elfogadni azt, amit kapsz? Állni és mosolyogva azt mondani, köszönöm? Talán igen! Normálisan ezt tenné és teszi is az ember. De engem a sírás fog el a boldogságtól. Sírás, mert én még ilyet nem éreztem ennyire erősen senkitől. Amikor teljesen másra vagy utalva. Amikor tényleg szükséged van a segítségre... 200%-ban. Nekem ez új érzés. Nekem ez teljesen új. Nem mondom azt, hogy nem kaptam még ilyet, de ilyen "letális dózisban" még egyáltalán. A szüleimet ebben az esetben nem említem, hisz Ők teljesen elfogultak és szeretetből is teszik, hisz a gyermekük vagyok. De az, amikor egy barátod, akivel közel egy évig nem beszéltetek, nem volt meg a kapocs, ahol a beszéd élhetett volna, az igazán fenomenális és számomra tényleg könnyfakasztó. )':
Nincs szó ömlengésről, nincs szó nagy dolgokról, de talán most van itt az idő, hogy megtanuljam azt is, milyen az, amikor igazán szükséged van másokra. Amikor tudod, hogy egyedül tehetetlen vagy. Amikor korlátozó tényezők tömkelegével vagy körülvéve. Mert eddig én voltam az, aki önzetlenül odaadta az idejét, önzetlenül ment és segített, adott, mert adni akart és nem törődött azzal, mikor lesz ez a helyzet fordítva. Tessék! Itt van! Csinálj vele, amit akarsz. Azt teszem: megbecsülöm és hálás leszek örökké! Nekem ez nagyon jól esik. Könnybe lábad a szemem, minden egyes visszagondolt momentum után, amiket Alma mondott, hogy ne aggódjak ezen. Hogy ne idegesítsem magam. Nyugtatott és egyfolytában adott. Iszonyatosan sok inger! Iszonyatosan sok pislogás! Nem értettem, hogy miért!
Talán mostmár látom. Hisz, mindig azt vallom: "amit adunk, azt kapunk."
Csati
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése