Néztél már ki az utcára? Ugye milyen szépek ilyenkor a fák színpompás ruhái!? Vörösben, narancssárgában, méregzöldben, barnában és sárgában mutogatják magukat: "tessék, ezt csodáld meg." Gyönyörű ilyenkor a felkelő Nap sugara, mely az erdősávokon átküzdi magát, fényt adva a talajnak, az avarnak, az élő vadaknak. Mutatja: "ismét egy nap, melyre virradtunk, kelj hát fel és tedd meg ma is azokat a lépéseket, mellyel ismét nyugovóra teheted az éj közeledtével fejed." De ne gondolj a Holdra, most én vagyok itt csak Neked; Én, a hatalmas Nap, mely meleget adok, ha fázol, mely színt visz életedbe, mely nélkül a Föld sem élne. De lássuk csak ki az, kinek még hálásak lehetünk? Felruházlak, Ó hatalmas tisztaság, kékség és méltóságteljes fenség: VÍZ! Víz, melyen a napsugarak megtört árnya suhan tova. Erős vagy és hatalmas!
Az ősz színek, Nap, és víz nélkül mit sem ér. Az ősz maga az öltözködés teljes kreativitása. Hol melegen, hol lezseren, de megmutatod Magad neki. Ő is öltözködik, hol barnában látod, hol sárgában. Gyönyörű, hogy minden nap valami újat mutat. Unalom számára nincs, mindenkor kitalál valamit. Színek játéka, száraz falevelek reccsenő, hideg-kirázó hangja, hűvös fuvallat csiklandozó érintése, napsugarak olykor égető viszketése. Minden meg van itt, minden egybe forr, mindent láthatsz, gyönyörű.
Kérdem én: Hol van az ősz? Hol van ma, az az emlegetett, fenséges, fenomenális természet, mely az évek során megmutatta, mire képes... az ősz. Hiányzol! Kellesz nekem, kellesz a vadaknak, kellesz a természetnek. Most kellesz! Égető fejfájásom közepette csakis érted kiáltok. Gyere vissza régi szerelem, mely legősibb az egész világegyetemen. Évszakok nélkül nincs életem, nincs élelmem, nincs szerelmem és menekvésem. Elbújni hova bújjak, ha nem engeded, hogy Hozzád simuljak?!
...de én csak várok, várakozom. Várlak Téged rettentő utadon. Mondd meg ki az, ki bántott Téged? Mondd, és én rendet teszek! Ha kell egyedül küzdök érted. Egyedül, mert más mindenki kimerült. Feledések hadában, Világok sarkában, én várlak... tárt karokkal, merevül. ):
Illatozom a régi évszakot, álmomba levél kupacokban fekszem, lerészegedem képzeletemben. Kell, hogy itt légy, nélküled így ez nem lét. Az nem elég, hogy azt mondod, elmentem. Kell, hogy hagyj valamit itt bent, a szívünkben! Engem megtaláltál, de másokat hol hagytál? Talán nem is Tőled várom a választ...
...miért van rombolás e világban? Mi az, hogy fittyet hányva beletemetjük magunkat a robot világba? Ahol nincsenek érzelmek, nincs szép és nincs semmi jó. Meredten nézés, csikorgó fogak, remegő hangok... azok vannak. Félelem mindenhol... félelem és veszedelem. Elég legyen! Le az árulókkal, le mindennel mi kegyetlen. Vissza várom a régi értékeket, melyben csak mosolynak adok helyet. Lelkiismeretnek, ölelésnek, kedvességnek. Hol maradtok? Mondd, merre mentetek? Talán az ősz az, aki magával ragadt Titeket? Ne mondd, hogy soha többé... mert akkor ki lesz az, kit bálványként imádunk tovább, örökké?
Nekem kell az illat, kell a szín, kell a mosoly és ha pirkad... kell a látvány, mely nem csak ábránd... melyet csukott szemmel megérinthetek, melyet addig bámulok, ameddig ismét el nem álmosodom, melyet akkor engedek el, ha a Holdtölte jön el. Kellesz nekem mindenhogy... régen láttalak, haza várlak!
ősz
/disenchanted lullaby/
foofighters
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése