Bámulok magam elé és keresem a szavakat, melyeket Neked mondanék, de nem vagy itt, elmentél. Szögletes szobában, minden oly határos, kiszámítható, véges. De én csak az asztalra hajtom fejemet, becsukom szememet, és határtalant képzelek.
Nehéz ez a lét, mely lebegést idéz, sem felfelé, sem lefelé nem mehetsz. Várj míg élményekkel frissül ismét véred, mely testedbe széthordja új fényed, mely hírt visz tova, mely eddig volt mostoha. De még üres a lét.
Ujjaimat nézem közben, gyógyul-e már a bütykömben az ütés, mely színekben pompázik, követve a gyógyulás pillanatait. Közben megsimogatom szempilláimat, gondolkodóba esem. Mit gondolhat eme üres szem? Mire gondolhat ilyenkor az ajak, a kéz?
Egy test vagyok egészben. Érzéketlen, nihilség, mely körbevett oly rég. Ki-ki kukkantok a gödör tetején, majd lábam alatt egy kavics mozdulatra kél. Visszaesem!
Milyen idegesítő, ilyen lelkiállapottal a magány, mennyire szánalmas ilyenkor az egyedüllét. Ekkor érzed igazán, mennyien szeretnek még. Mert bárhogy is legyen, mindig az vesz körbe, olyan légtér, melyre Te gondolsz még.
Saját csapdámba estem, nincs ajak, nincs kéz, mely segítene már. Mássz ki egyedül, hapsikám.
tőlem
nekem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése