Az ember olyan lény, akinek vágyai szerények és szerénytelenek. Ha valakit szeret, akkor attól a tudattól is boldog, hogy az a világon van. De szerénytelen, mert folyton látni kívánja, és soha nem telik be vele.
Ma utazásom közepette, Újszásznál egy öregember sörrel a kezében szállt fel a vonatra; kissé mámoros állapota röpítette fel a helyére. Velem egy vonalba ült le, és az út végén észrevettem, hogy magába beszél. Száj mozgás nélkül. Mutogatott a kezével, és szinte láttam, mit mond saját magának. Hihetetlen, mennyi ember él ködben, magányban, bánatban, de Ő legalább beszélt "valakihez". Száj mozgás nélkül.
Megkönnyeztem!
Egy ember, mámorban úszkálva, bánatából kilépve, éppen beszélgetett, azt magyarázta, hogy Ő akarta, én nem. Legyintett, vagy megvonta a vállát, tudatva "azzal a valakivel", hogy nem tudja. Kereste a miért-re a választ. Végül a vonatról leszállva, tovább ballagott, kínzó gondolataival, egymagában.
Bánatos, mégis gyönyörű érzés volt a felismerés, hogy most már nem csak a szememmel látok, hanem a lelkemmel is. Érdekelt, figyeltem és éheztem a hatásokra. Eddig magammal voltam elfoglalva, bántottak dolgok, gyógyulni akarok, de rájöttem. Csak akkor fogok gyógyulni ismét, ha másokat figyelek és ismerek tovább. Ez voltam/vagyok én. Nekem ez kell, mert engem ez érdekel. Én magamnak csak második lehetek, mert ez eddig így ment és jó volt.
hamarosan visszatérek, de várom már... ('=
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése