Harmadik hetemet töltöm Pest szívében, szédelgek álmaim utcáinak zajos, fényes, belvárosi lelkében. Lábam után, lábam következik, sétálok. Szemeim forognak, fejem egyhelyben marad, látlak!
Valami érzés, ami nem hagy nyugodni, itt van bent, de ki, nem kívánkozik. Csendben figyel, fáraszt, elkedvetlenít. Magányosan egyedül, görcsölök, majd enyhül... játszik velem, de nem tehetem... nem tehetem ki az zord világba, nem adhatom át másnak ajándékba. Ez is én vagyok, valamiért nekem kell viselnem ezt, míg úgy nem dönt: eltér.
Ez sem az, aki igazán vagyok és lehetek, túl kell jutnom ezen, s majd mehetek... célok, szerelem, társaság, életem után, szabadon, akarom, vakarom magamról, kosztól morgó arcomon a kedvnek hült helyét, kedvtelenség testvére ült le épp. Homályosan ölelve, félkészen megkezdve, alapjáraton sem vagyok, inkább menjünk: vasalok!!
Ráncokat javítva, simítom a deszkán a darabot, majd hálásan lógicsál a válfán egymaga. Mosolyának illata, betelíti a szobát, de én csak vasalok tovább. Gondolkodóba esem, lesz ki rajtam segítsen. Egyedül még gyenge vagyok, most nagyon idegen, ez az állapot. Láthatatlan depresszió, vágyakozás az elmúlás után, mikor az élet rendjét régen tudod már. Nincs már egyetem, nincs már szerelem, nincs már melegen, nincs már... egyiksem! Új van, az kell neked, edd meg, emészd meg! Valahol, valamikor, valakivel...
Sírni homokot, tikkadt melegben, meleget beszélni, a forró sivatagi szélben. Vizet köpni, egy nyári zivatarban, folyót sétáltatni a hegyek között.
Nem vagyok én semmi, de én vagyok a minden.
kind of peace
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése