Vannak pillanatok, mikor megborulsz!!!

Párkapcsolataimról eddig még nem tettem sok említést. Ezután sem fogok. Talán azért érdekesek ezen részei az életemnek, mert éltembe két komoly kapcsolatot tudhatok magam mögött. Korombeli csajok, amikor kb. 14 éves voltam, már a harmadik pasijukat fogyasztották két pofára. Engem közel 17 és fél évesen ért utol a szerelemnek is azon része, mely a másik oldalt képviselte, a viszonzatlan, plátói szerelem. Talán itt kezdődött el a leépülésem. Középiskolában, ahol még láthattak rajtam nőies cuccokat az emberek, az első éves koromban volt. Aztán kezdődött a lázadás! Nyakkendő mindenhol, rikító, színes, megbotránkoztató cuccok, hajviselet, stb. Az első "szerelem" is ebben a korszakomban a zene iránti vonzalmam volt, a suliban való poénkodás, a barátaimmal való hülyéskedés, a CSAVARGÁS volt. Aztán jöttek a hormonok, jöttek a pillantások, szerelembe esések. Nos, akkor már megborul az ember agya, nem hogy egy kapcsolat végével. Próbálsz mindent úgy csinálni, hogy jó legyen. Minden klappoljon, próbálod bevonni a "szeretett férfit", hogy legyen partnered, társad, lelki társad, barátod, haverod, a mindened. Sokszor ez nem sikerül. Bármennyire is akarjuk! Olyankor megint borulás áll fenn. Nekem ilyen borulásaim sokszor voltak, olyankor arra gondoltam, jó lenne, most nem a Földön lenni, vagy nem a földön járni, inkább alatta tespedni. Volt, hogy szétvagdostam a ruháimat, amiket kaptam, hogy megszabaduljak az összes emlékemtől. Volt, hogy kifutottam magamból a bánatot, a mindent! A legnehezebb az volt, mikor a szép dolgokat kellett kiölnöm magamból, hogy ne fájjon tovább semmi sem. Ez az első ex-emnél nagyon szépen ment. A következővel ismét bevégeztetett. És rá kellett jönnöm, hogy nem csak Ők voltak azok, akik miatt ezek a kapcsolatok nem mentek. Én is hibás voltam. Abban, hogy nem fogadtam el magam nőként, azzal, hogy nem kezeltem magam nőnek, azzal, hogy befolyásolható voltam, azzal, h egyik és másik kapcsolatban nem magamat adtam. Érdekelt a másik véleménye, ami korrekt dolog, de sokszor lelkileg zsaroltak. Talán csak én éreztem így, de akkor nagyon borzasztó volt. És amiért én nem fogadtam el magam olyannak, amilyen voltam/vagyok, ezáltal általuk sem lettem megbecsülve kellőképp. Próbáltam ezeket a dolgokat mindig valahogy úgy kezelni, hogy majd lesz jobb. Addig nem lett jobb, míg én saját magam nem gondoltam át, a saját magam világával való kapcsolatát.

El kellett fogadjam magam, bármilyen is vagyok. Sok-sok támadást kaptam életemben azért, amilyen vagyok és már szinte elhittem, h ez így rossz. Egy kívülálló azt mondta volna akkor, hogy mindent elengedtem a fülem mellett és továbbra is belesz*rtam a dolgokba, közben éreztem, hogy a kétségbeesés őrölt egyre jobban. Mi a baj velem? Miért nem kedvelnek az emberek? Miért nem vagyok úgy jó, ahogy most vagyok? Az összes kérdésre, amit feltettem, azok a könyvek válaszoltak, amiket elolvastam, azután, hogy pszichológushoz is jártam. Miután úgy éreztem, rendben vagyok, érdekelni kezdtek az emberek viselkedései, az emberek kapcsolatai... sok-sok miért, sok-sok megválaszolatlan kérdés. És a magamhoz intézett kérdéseimet, amiket a köznek tettem fel, én válaszoltam meg. Mindenre én voltam a válasz. Ha én nem fogadom el magam, mások sem fognak. Ha én nem kedvelem magam, mások sem fognak. Lehet butaságnak hangzik, de érdemes kipróbálni. Ha megvetjük lelkünket, testünket, akkor elintéznek minket. Ha hallgatunk olyan emberek szavára, akik amúgy sem játszanak nagy szerepet az életedben, elkezdesz befolyásolható lenni. Tény, hogy engem mindenki befolyásolt valamilyen szinten, azok, akiket szerettem, akik mellettem voltak, vagy éppen, akik utáltak. Nem értettem semmit sem. Nem értettem, miért nem lehet békén hagyni a másikat? Ha van két ember és nem egyezik a véleményük, akkor ez van. És? Kit érdekel? Elfér mellettem, nem? K*rva tágas a Világ, mind a kettőnknek. Ha engem békén hagynak az emberek, én is békén hagyom Őket! Talán még akkor sem csinálok semmit, amikor rég összerugdostak. Mert olyankor csak futok, elmegyek a kis világomba, átgondolom a dolgokat, a miérteket és továbbállok. Szeretek olykor meg zakkanni, de nem szeretem ha állandó az állapot! Szerencsére még nem volt ilyen, mégis volt, hogy gyenge voltam. Amikor egyenesbe jössz, akkor már azért futsz, mert célod van vele. Azért, mert a cél vezérel. Amikor kattansz, akkor nincs semmi! Üres vagy és keresel.

Keresed a kiutat! Ha megtalálod, akkor már jó úton vagy!