Ma reggel felkeltem! 10:00-re állítottam a telefonomat, vissza gondolva nem tudom miért. Mivel aludni tudtam volna még. Mindenesetre emlékszem valamire. Az álmom kicsiny foszlányaira, melyek össze teszik a képet, mit ott láttam. Lelki szemeim előtt sok-sok történés, mégis egy valami nagyon megmaradt Bennem. Hogy ott voltál!
Álmomba valami nagyon nagy tisztáson voltunk. Két erdőre emlékszem, ahol az egyik közepén egy nagy kastély állt. A másik erdőben pedig az ott élő állatok zsibolygását, neszeit lehetett hallani. Ezen erdő mellett volt egy hatalmas homokos rész, melyet a tenger nyaldosott és mosott egyre beljebb.
Sokan voltunk ott, éreztem a sok embert, de nem láttam. Homály fedi a többieket, de Rád kristály tisztán emlékszem. Arra emlékszem, hogy féltem. Féltem valamitől, talán hangoktól, talán az éjszakától. Zord és rideg volt a táj, melynek csendjét egyszer-egyszer hangos sikolyok, robajok törték meg. Féltem!! De az egyik momentum alkalmával jelt adtál nekem.
Arra emlékszem, hogy az egyik fa tetején voltam. Ott ültem, talán egymagamban. Nem láttam semmit, kerestem a kiutat, de nem találtam semmi mankót, mely oda vezetett volna. Így vártam. Vártam egy jelet. Melyet Te mutattál meg. Az erdősáv szélén voltam, figyeltem és megpillantottam a homokpadon egy írást. Egy félig kész "szív" volt, szemből úgy látszott, hogy a "szív" bal oldala volt megrajzolva. Alatta pedig egy írás. Az írásra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a szívem egyre csak inkább lehúzott. Lehúzott a fáról, arra kényszerítve, hogy menjek oda. Nem értettem, hogy mi ez. Reménykedtem, hogy ezzel majd kijutok a belülről emésztő félelmem ketrecéből.
Odamentem a félig kész rajzhoz. Megálltam és néztem egy darabig. Majd úgy éreztem, megrajzolom a másik oldalát, hogy teljes és kerek legyen a kép. Beletettem sarkamat a karcos homokba, mellyel húzni kezdtem a vonalat a "szív" tetejéről, kanyarodva a "szív" aljáig. Azt mondtam magamba: "kész!" Majd ismét felmentem a fa tetejére, várva azt, hogy megmenekülök, hisz "kész"! Kész a homokban a szív!! De egyszer csak elkezdett zuhogni az eső. És kétségbeesve néztem a homok felszínét, melyben a szív kezdett elhomályosodni, eltűnni, vele együtt az én reményem is. :(
Az eső után, lementem a fáról. Odamentem a "szív"-hez, legalábbis a helyéhez, ahol volt. Kétségeim közepette, letérdeltem és sírni kezdtem. Tenyerembe hajtottam arcomat és kérdeztem, merre vagy?! Majd hirtelen valaki mögém lépett. Nem tudtam ki az, megfordulni sem mertem. Megfogott, felsegített és magához húzott! A szemeim nagyra nyíltak, a könnyek között Téged láttalak. Megtöröltem a szemem és magamhoz öleltelek. Te voltál ott! Te voltál, ki a "szív"-et a homokba rajzolta -bizonygattam. A homokra mutattam és mondtam: "Itt volt, a félig kész "szív", én hozzá rajzoltam a másik felét, de azt már nem láthatod..." Hebegtem, habogtam, de Te közbevágtál: "...cssss... Tudom!" Majd óvatosan megfogtad a fejem és a mellkasodra hajtottad! :)
....RINGRING....éééébreeeesztőőőőő o_O pf... reggel van.
öleel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése