Érzem és tudom, hogy valami most nem jó. Nagyon nem. A valaminek a fogalma is megvan, de elég rossz, hogy ezt én csakis magammal tudom megbeszélni. Persze itt vannak a barátaim, itt vannak és talán Ők is gondolnak valamit dolgokról, eseményekről és még az is megeshet, hogy ugyanúgy, ahogy én. Kérdések kavarognak bennem, melyre kontraként jönnek a válaszok. Egymást váltogatják a fejemben. Sokszor menekülni akarok, de nem hagy nyugodni az, hogy ne oldjam meg. Le is sz*rhatnám a dolgokat, de legtöbbször ilyenkor jövök rá, mennyire kicsi is vagyok ebben az amúgy is mocsadékos, hatalmas világban. Ahol mindent azok a hatalmat birtokló, és azt egyáltalán nem is jól használó emberek viselnek, akiket egy az egyben el kellene tüntetni az ilyen "trónszékekből". Embereket, melyekben valami stikk van. Embereket, kik egyáltalán nem tudják, hova valóak. Jogos a kérdésed: "Minek foglalkozol Velük? Miért idegesít ez?" Talán a helyes válasz az rá, mert én úgy érzem, tudom hol a helyem. Tudom, mikor kell kinyitni a számat, tudom, mikor kell kussban csücsülni a fenekemen, tudom, hogy mikor és mit vállalok 100%-ban. Magamból indulok ki és esetleg az idegesíthet, hogy más is abból indul ki. Az, hogy miért nem tudnak reálisan gondolkozni az emberek. Ismét joggal kérdezheted, hogy: "Ki vagyok én, aki meg akarja mondani mi a helyes?" Igen! Igazad van! Ki vagyok én? Egy kis porszem, aki egy szebb jövőről, egy annál is szebb légkörről álmodozik és teszi ezért meg azt, amiből ilyen következmény származhat. Gondolhatod, hogy akkor ennek mi gátja van. Gondolhatod, hogy akkor miért nem teszek, miért pofázom!? Talán azért, mert én ehhez kevés vagyok. Kicsi, apró, icuri-picuri. A hit az, ami erősíthet, de sokszor nekem is lehet sz*r napom, sokszor én is akadhatok ki. Mert összegyűr a tudat, milyen emberek is járkálnak nap, mint nap mellettem az iskolában, akik felszínesek, melyek egy mesterséges közeget alakítottak ki maguknak, mely közegben nem tudsz természetes lenni. Mely közegben megfojt a tudat, ha Hozzá kell szólnod. Ahonnan a túlélés csakis a menekülésben kereshető! Megteszem! Megteszem, mert nem tudod megmagyarázni a hülyének, hogy hülye.
Legelső kérdésem ezekhez a majmokhoz és talán az éterhez: "Ezeknek nincs valami más bolygó fenntartva, hogy ott sutúljanak és mocskoljanak be bármit és bárkit? Ahol azt mondhatod, hogy igen, Én vagyok az ász, ahol mindenki az érdekekre hajt, ahol csakis mindent a hátsó bejáraton tudsz elintézni, ahol az elvárások semmissé válnak, ahol az emberi értékek egyenlőek a nullával. Ahol minden hazugság szagú, ahol minden álom rémálom." Ezeket az embereket akkor is ki kell küldeni és lőni a világűr legtávolabbi pontjára, ha megbuknak az elő vizsgálatokon, és akkor is, ha a vizsgákon is kudARCot vallanak. Legtöbbször, mint fogalom: a gyilok jut eszembe, de akkor már tényleg nagyon elmebeteg lennék mindenki szemében. Vagy talán finomabban mondhatom azt, "csótány írtás". Szegény jószágok, csak áldozatok az evolúció hosszú fonalán, melyek tényleg kiérdemelték azt a címet, "túlélő". Vagy akár példának mondhatnám a kullancsot is, mely kutatásokból kiderül, ez a hihetetlen állat 18 évig képes táplálékhiánytól úgy élni, hogy meg se rezzen. Azaz, nem döglik meg!!!! Ez volna ezzel az emberi "faj"-jal is? Az evolúció során kódolva lett Bennük a becsületes, igazságos, jóérzésű embereken való át gyaloglás, mely emberek semmiféleképpen nem ismerik a fogalmat: önkritika? Mert akkor itt csodálatos és fenomenális kihalásoknak leszünk szemtanúi. Ahol az őszinte és önzetlen ember elnyomásban szenved, majd éhhalált hal. Mely ember azután szomjazhat, hogy kapjon egy kis visszajelzést: "tarts ki, van még remény." Minden áron le kell húzni az embert és én is úgy érzem, a remény meg volna, ha azt érezném, ebből van kiút! De sokszor én is elhagyom magam.
Borzasztó pozitív embernek tartom magam, mindig volt napos oldala mindennek, de ennek csak "fekete lyuk"-a van. Mely magába szippant, mint az általa kialakult galaxist. Ahol minden attól függ, mikor "ébred" fel kegyetlen álmából az, ki megalkotta saját kis világát. Borzasztó harc ez, mely lehet engem is magába szippant.
Keresem a kiutat, de legtöbbször nem érek azzal sem semmit, ha csak szimplán nem foglalkozom vele, hisz látok, hallok, érzek, tapintok, beszélek. Nem szúrhatom ki a szemem, nem önthetek forró ólmot a füleimbe, nem égethetem ki az érzéseimet, nem vághatok el minden idegvégződést magamba és nem téphetem ki a nyelvem. Én továbbra is érezni akarok, beszélni, látni, hallani. Jobb lenne, ha ezek vennék észre magukat és mielőtt még nem késő, lelépnének!
Nem tudom, ez genetika-e, neveltetés, környezeti hatások. Nem tudom, nekem ezek érthetetlen képletek, mindenesetre azt tudom, hogy számomra és a többi jólelkű ember számára, nem jó, sőt káros!
Csati: "Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése