Magyarországról indultam... 2010. november 20-án. Maradásom értéke megszületett, megkaptam, amiért a sors, ide vezetett. Visszaemlékszem, március 7. volt az utolsó munkanapom. Kikészültem, idegileg, fizikailag és lelkileg... másnap reggel, korán kelve, indulok Hozzád... örömömben repdesve...
Betegségem ellen küzdök, de érzem... gyógyulva ülök, meredten bambulok, mely utat többször is megjártam... de végre akkor láthatom mindezt, a szépet, mikor a Nap, megmutatja magát... és belesüt szemembe, mikor könnyeket csalva áthatol tudatomon... és csak mosolygok vissza Rá.... köszönve a sorsot, hogy ezt az életet ajándékozta Nekem. Hogy Téged ajándékozott...
Visszaemlékezés:
A vonaton ültem, mikor sorba jött minden gondolat, kétely, aggály, mellette boldogság, öröm, szeretet... hirtelen kell felnőnöm. Váratlanul ért a dolog anno, egy hónapja... de vállalom, mert Te voltál minden vágyam. Az az ember, ki boldoggá tesz... ki tudja, milyen ember vagyok, ki érzi rezgéseimet... ki várja, hogy lásson, úgy, ahogy Én... Felnőttem... így érzem, pedig semmi nagy dolog nem történt velem... egyedül csak döntést kellett ismét hoznom. És nem csak ez volt... hanem EGYEDÜL kellett hoznom... ami eleinte nehéz volt. És rá kellett jönnöm, hogy valójában a szüleim rég elengedték kezem... rég bizalmat adtak nekem... rég kiadták utamat, építsem életem, ahogy csak bírom és szeretem... bármi legyen, támogatnak... bármit hozzon a jövő, mellettem állnak. Én voltam az, ki nem volt képes észrevenni, valamiért én nem akarom elengedni... a kezüket! Örökre... belegondolni is rossz, hogy tényleg felnövünk. Hogy öregszünk... néha napján rosszul vagyok a gondolattól... émelygek... aggódom.... végül felfogom, ez az élet rendje!!! Álljak be a sorba... vissza, ahonnan jöttem... de továbbra is haladjak az árral szemben! Ez az én keresztem... ez az én jelem, örökké!!! Szeretni azt, akit nekem adott a sors, szeretni azt, akivel felkelek reggel... aki megsimogatja arcomat, ki kedves szavakkal ébreszt fel mámoros állapotomból... mikor elmerengek... mikor arra gondolok: hihetetlen!
Még mindig nehéz ezt felfogni, de talán mikor tettek után gondolok erre... érzékelhető lesz ez az eszme... a felnőtté válás, a szüleinktől való leválás... és az, hogy el merem engedni a kezüket... és ilyenkor jut eszembe, hogy hiába neveltek engem tisztességes, szabad lelkű, becsületes, őszinte embernek... ha mindig is kíváncsi leszek arra, hogy Ők hogy csinálnák a helyemben!!! Hiszen hiába válaszoltak mindig... mindig a saját fejem után mentem: mert engedték... és engedték azt is, hogy hibázzam... és abból megtanuljam, mi a helyes Út! Ez az igazi bizalom... és ez az a kötelék, melyet nehéz elengednem... mint gyermek a szülői kezet...
De most... a Te kezedet fogom, kérlek ne engedj el váratlanul... előtte közöld, és akkor talán a földre zuhanva, kezemet még arcom elé tehetem, hogy ne csapódjak oly nagyot a betonon. Amíg nem találkoztam Veled, egyedül éreztem az erőt... egyedül éreztem magamba, hogy bármire képes vagyok... de amiért, az volt a legnagyobb álmom, hogy végre legyen valaki, vagyis A valaki, hogy szeressen, úgy, ahogy vagyok... szeressen Kataként, fogadjon el, bízzon bennem... így képtelen vagyok egyedül lenni... csak Veled érzem magamba az erőt... mert a szeretet a legnagyobb fegyverem, a legnagyobb dolog a világban!!! Főleg azzal, akivel igazán és tényleg akarod!!! Ha Te valamikor nem leszel... valamiért elmész... valamiért elengedsz... elhagysz... Akkor fogok igazi betonfalakat húzni magam köré... most már tudom, most már érzem... mert eddig csak függöny lógott előttem, amitől nem láttam senki arcát... senki lelkét... ahol meg akartam felelni mindenkinek, hogy végre legyen VALAKI... aki szeressen, felvállaljon, elfogadjon...
Ma már tudom, milyen ez a boldog érzés!!! Mert 24 év alatt erre vágytam mindig. Ezeket pedig sehol nem kaptam meg, csakis a szüleimtől... szülői szeretetből. Általános iskolában nem szerettek, kiközösítettek, középiskolában már nem foglalkoztatott az emberek véleménye, nem foglalkoztatott semmi... és az sem érdekelt, hogy szeretnek-e, habár sokan lettek addigra... végül egyetem... *sóhaj*...
Újra fel kell épülnöm... újra látni akarom a Nap sugarait, a felhőkön keresztül... vagy azok nélkül... mint régen... mikor magamat is szerettem!
mike oldfield
sunlight shining through cloud
köszönöm Neked, köszönlek Téged, Szeretlek Édes, míg azt nem Kéred... elég...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése