A negyediket a 9-es számú általános iskolába kezdtem, Vera osztálytársaként. Szerettem ott lenni, viszont Vera egy év alatt a helyemre léptetett egy csajszit, Liát. :| Persze, különösebben nem vágott padlóra, pár hónapig én voltam a nagy érdekesség az osztályban... élveztem. :D Majd mikor alábbhagyott a nagy izgalom, barátkozni kezdtem. Persze az első tapasztalataim után a fiúkkal. :) Bennük még nem csalódtam, persze nem mintha a lányokban igen, de a nőkben NAGYOT. Lásd előző suli, magyar tanár. Szerinted mennyire jöttem ki a tanáraimmal? :S Inkább kerültem minden ilyen helyzetet. Szünetekbe fociztam az osztálytársaimmal, persze a fiúkkal. Tudod mibe jártam iskolába? Anyám tépte a haját elég rendesen miatta: szabadidőbe. :) És hogy miért? Hogy kényelmesebb legyen benne mozogni foci közben. xD
Egy kis idő elteltével egyre több ember kereste a társaságomat, egy emberre tisztán emlékszem, hogy a legjobb barátom akart lenni, de nem tudtam hova tenni, h miért. És folyton elutasítottam, hogy ez nem így megy, annak ki kell alakulnia. Akkor voltunk ötödikesek, ha jól emlékszem...
Ebben az időszakban jött meg az eszem is, ami a tanulásra való hajlandóságot illeti. Hatodikos koromba a második vagy harmadik legjobb tanuló voltam, de tudom, h 4,8-cal zártam az éveim legtöbbjét, a hatodik, hetedik és nyolcadik osztályra vetítve.
Második és harmadik pofonom következett, mely egyben egy padlóra kerülést is eredményezett. Egy kicsit eltolva, de mind a kettő megtörtént. Vera bejelentette, hogy soha nem szeretett és soha nem voltam az igaz barátja, utálta, ahogy beszéltem, utálta, hogy folyton jókedvű vagyok. Erre: "őőő, most akkor mi van? :S" Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik volt hamarabb, de egyiket a másik után követte egy újabb tanár támadás. :( Azt hittem, ezek most már elkerülnek engem, de tévedtem...
Angol óra volt. Egy amerikai angol anyanyelvű tanár tanított minket. Dave volt a neve. A könyvtárban ültünk és hallgattuk Őt. Egyik pillanatról a másikra az egész angol csoport üvöltözésbe kezdett és ordenáré módon viselkedett. Én hátul ültem, egymagamba szomorkodtam és valahogy nem izgatott a nyugodt óra kezdés és az azt követő őrjöngés sem. Én néztem a lapomat és gondolkodtam, hogy ezt a feladatot hogy kellene megcsinálni. Pfff... nem jöttem rá, sehogy sem. Főleg, hogy egyik pillanatról a másikra egy széken találtam magam a padomból. :| Visszaemlékezve a pár perces "produkció"-t a tanár idézte elő azzal, hogy hátra lépett hozzám, megfogta a grabancomat és kitépett szó szerint a padomból. Ráb*szott egy székre és üvöltözni kezdett! :| Én nem tudtam köpni és nyelni sem. De amiért a számat semmi nem tudta elhagyni, a gatyám elég szépem megsínylette a dolgot. Eddig szégyeltem azt, hogy 14 éves létemre magam alá tettem, amit egy kis WC-zés alkalmával a toaletten lehetne elintézni, de mára már nem érdekel. Mindenkivel megeshet ilyen, főleg egy ilyen incidens után. Visszatérve, én csak ültem ott és arra gondoltam: "basszus, hogy megyek így zenekarpróbára?". A könyvtáros még odanyögte, hogy még egy pofont is le megérdemeltem volna (mindezt úgy, hogy nem láttott semmit, mert a könyvtár ketté van választva egy függönnyel, így nagyon sok köze volt a dolgokhoz), de én csak mentem ki és kerestem a megoldást. Vera azt mondta, menjek el hozzájuk, lecseréljük a "sérült" felületeket és nem lesz baj.
A csere után, beültem zenekarpróbára és arra gondoltam, mit tettem rosszul ma, amiért ezt kaptam!
Mi lett volna ha, ezek után úgy döntök, nem tartok ki magam és az elveim mellett további életem során... hála az magasságos erőknek, mert NEM TUDOM és azóta sem tudom, mindenesetre, az a "pofon" nyitotta ki igazán a számat, amit ma már pofának hívok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése