Vannak pozitív tapasztalataim barátokkal kapcsolatban, de most éppen azt taglaljuk, hogy ezeket a dolgokat miként éltem át, én hogy mi lett volna ha...
Majd a pozitív dolgokról is szót ejtek, de most lássuk a harmadik fázist.
Egyetemre kerülve, a gólyatábor volt az első, ahol megmutathatod magad. Bulizhatsz, ismerkedhetsz és barátokra tehetsz szert. Én ezeket meg is tettem. Megtaláltam "azokat", akiket úgy éreztem, barátként szerethetek. Fél évembe került, mire rájöttem (akkor) tévedtem. (Mára már tudom, jó emberek, de akkor szarul kezeltek engem is és én is Őket.) Amennyire nyílt a pofám, olyannyira törtem meg egy magányos lány láttán, aki soha nem barátkozott senkivel. Egyedül volt, magányosan, albérletbe és csak Ránk számíthatott. Én viszont élni mentem oda. Barátkozni és nem anyáskodni. A törékeny lélek láttán azt ismertem fel, hogy "basszus, nem hagyhatod cserben, hisz nézz már rá". Nem értettem miért, de nem tudtam neki megmondani, hogy engedjen levegőt venni. Panaszkodtam másoknak, hogy mit tegyek, végül megtudta, sajnos nem tőlem. :( Bocsánatot is kértem emiatt, de nem volt hajlandó megbocsátani. A másik lány folyton megsértődött, ha valamit egyedül mertem csinálni. Egyszerűen egyikőjüktől sem kaptam levegőt. Az egyetem első fél éve kegyetlenül ment, persze egy nagyon jó barátra tettem szert, Marcira, aki mai napig mellettem van, jóban-rosszban. De ez a sztori még messze van.
Szóval ez a két lány rendesen leamortizált. Nem tudtam, h kezeljem Őket, így saját magamba buktam bele. Végül a törékeny és érzékeny Eszterrel sokáig nem tudtunk miről beszélni, hisz szégyeltem magam, valamint nem is vágytam a társaságára, hisz ha haragszik, akkor nem tudok Vele mit tenni. Vikit, aki erőszakos volt, elhajtottam a p*csába egy e-mail formájában. Olyannyira gyűlöltem az egész helyzetet, h képes voltam egy freemail fiókomat kitörölni azért, h ne is lássak választ a levelemre, mert nem voltam rá kíváncsi. Fél évig várta a lelkem, hogy írjak vissza a levelére, majd a tavaszi félév utolsó heteiben írt egy sms-t a 8-asból, hogy hiányzom Neki, a nevetésem és a gólyatáboros emlékek. Nem tudtam mire vélni, másnap vagy nem is tudom mikor, megbeszéltünk egy találkozót. A Katlanban találkoztunk és elmesélte, h mi volt vele egy év alatt. Hogy mit miért csinált. Bocsánatot kért és mondta, hogy ne legyünk haragosak. Igaza volt. Haraggal a szívembe nem élhettem volna sokáig. Ezzel is csak magamnak ártottam. Ráadásul egy igen kemény hangvételű üzenetet kapott tőlem, amit mai napig emleget, hohy olyat azóta sem kapott, sőt, előtte sem. :(
Nagyon sajnáltam, hogy megbántottam, de ezt csak azzal magyaráztam, hogy amit adunk, azt kapunk... aztán jöttek is a böjtök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése