Óvodás éveimben sokat játszottam. Ezzel szerintem mindenki így van. Majd mikor általános iskolába vonultam, ismerkedtem, játszottam, tanultam, elvoltam. Különösebben nem érdekelt semmi és senki, a sulit "kell"-nek fogtam fel. Volt egy barátnőm. Vera. Nagyon szerettem Őt. Hisz csak Ő szeretett viszont a suliban. :D Amíg nem jutottam el idáig, addig nem tudtam, hogy miért van ez, de akkor pont nem érdekelt! Én élveztem mindent, mert máshogy éltem meg. Viszont megvolt az első kudARCOM akkor. Talán az első pofonjaimat kaptam, szó szerint és nem is a saját apámtól vagy anyámtól, hanem a magyar tanáromtól. Elsőben, másodikban és harmadikban rendesen kaptam az ívet a tanártól. Nem tettem semmit, egyszerűen rossz válaszokat adtam a magyar órai kérdésekre, ezeket viszont kemény pofonok követték. Az osztály minden tagja látta a momentumokat, de amiért nem foglalkoztak vele, engem sem érdekelt. Vidáman tértem haza, mintha mi sem történt volna. Azon sem gondolkoztam, hogy más miért nem kap, egyszerűen csak eltűrtem a pofonokat olykor a bal, legtöbbször a jobb orcámon. Otthon ezekről nem meséltem, mert kb. mire hazaértem, elfelejtettem az egész napomat... és csak mosolyogtam. :)
A bizonyos legjobb barátnőm volt az, aki második vagy harmadik év végén elmondta a szüleimnek ezeket a dolgokat. Bennem addigra kialakult egy félelemérzet, hogy mi van ha... De Vera ezt nekem elintézte, kinyitotta a száját és beszélt! Vera harmadikban már nem járt abba a suliba, ahova én. Ekkor éreztem csak igazán fájdalmasnak azokat a pofonokat, amiket addig csak pont lesz*artam. A boldogság minden fájdalmat elfelejtetett velem. Az, hogy láthattam Őt, hogy együtt nevetünk, hogy együtt játszunk és nem érdekel semmi más. A harmadik osztály ilyen szempontból kegyetlenül telt el, de mikor Vera "köpött", megtört a jég. Anyámék áttettek abba a suliba, ahova Vera ment és minden folytatódott onnan, ahonnan abbamaradt. :) Kisebb-nagyobb változásokkal...
...mi lett volna akkor ha nincs Vera és nem mondja el a szüleimnek, mi is történik velem nap, mint nap? Nem tudom, talán az első kereszteződésem volt, ahol balra fordultam és megtanultam kinyitni a számat... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése